"Már megint van egy órám az indulásig. Ezek a pillanatáradatok a terhemre vannak, direkt szövetkeztek ellenem, hogy újból és újból haszontalannak érezzem magam. Egy óra, istenem, mennyi mindent tudnék vele kezdeni - máskor.
Mindig időhiányban szenvedek, hatvan perc igazán kisegítene. Például be tudnám fejezni a félig kész gyöngykarkötőmet, behajthatná rajtam az öcsém a megígért biciklitúrát, nem kellene folyton bosszankodnom, hogy egy perc miatt már csak integethetek a busznak. Beosztanám. Minden napra jutna egy kicsi. Persze, csak fejben. Láthatatlanul elszaladnak mellettünk ezek a huncut percek, bezzeg most alig telik az idő.
Összerendeztem a jegyzeteimet, beszámoztam a lapokat, kidobtam a zsebemben tartogatott szemetet, de mintha csak egy helyben topognánk. Amott a tizenéves lányok milyen jól mulatnak. Kibeszélik az ügyeletes szépfiúkat, megtervezik a szombati bulit, lesz kocsi is. Tovább csacsognának, de beérkezik az autóbusz, sietve elköszönnek. Nem messze tőlük unatkozó, harmincas házaspár ücsörög egymás mellett, szótlanul. Fiatal arcukat a munka barázdálja saját képére. Azt hiszik, ismerik a másikat, pedig még sok beszélgetésnek kellene elhangzania. Velük szembe két jól szituált öregúr mereng a múltról: sikerek, szerelem, jó üzletek, szép utazások, ma a nyomorgás, pedig annak idején keresettek voltak. Nem becsülik meg a szakértelmet, lám most is busszal kell közlekedniük.
Nyikorog a váró ajtaja, néhányan odakapják a fejüket. Mosolygó nő tolja a terem közepe felé babakocsiját, és millió tekintet szegeződik rájuk. Megpillant egy helyet a kék kabátos néni mellett, leül. Kisfiára úgy tekint, mint a tükörre, leveszi a sapkáját, megtörli a száját. Fáradtnak látszik. A várakozók furcsán nézik kettejüket, de az anya ügyet se vetve közönségére elmondja Dávidkának, hogy hamarosan felszállnak a buszra, aztán otthon főz neki csokipudingot, amit ő annyira szeret. A kék kabátos néni narancsot vesz elő csörgő szatyrából, odanyújtja Dávidkának, aki még nem tud érte nyúlni. Anyukája megköszöni, mire a hölgy suttogva kérdezi, hány éves a kisfiú. A mama válaszol: tizenhét.
Születésekor három évet jósoltak neki az orvosok, csakhogy ő erős fiú. Ma újra a kórházban voltak, újra kimondták rá a halálos ítéletet, miszerint hetei vannak hátra. Ők nem hisznek a fehérköpenyeseknek. Megoldás lehetne az őssejt-program, csak nincs rá pénzük, és sokáig húzódna el. Idejük sincs rá. Bíznak a sorsban és Dávidka erejében.
Percekig figyeltem őket, mint a vásári mutatványosokat. Itt fecsérlem az időmet, Dávidkát talán ennyi idő alatt megmenthetnék. Nekiadnám az összes fölösleges másodpercemet, egy jobb élet reményében."
(Fölösleges percek)
