Az igazat megvallva sehova nem haladok...az esetek többségében úgy érzem, mintha visszafelé mennék a mozgólépcsőn.

Kiszabadultam a számomra oly jónak és tökéletesnek hitt változatlanság és biztonság birodalmából, amelyről csak jóval később derült ki varázslatos titka, miszerint nem létezik.

Jó ideje már, amikor az Eggyel végleg szakítottam. Kiderült, hogy csalfa, megbízhatatlan, jellemtelen, sőt aljas. Számomra Ő volt az Egy, az Egyetlen, az egész, a minden. Az esély, hogy boldog lehetek. Ígéretet tettünk Egymásnak, hogy az Együtt töltött idő mámoros élményét nem hagyjuk megszökni, őrizzük és Együtt megsokszorozzuk. Azóta ez az idő örök szökésben van. Nem is lesz már másképp. Az álom, melyet Együtt álmodtunk meg, Egy nyári napon hirtelen szertefoszlott. Bár mindenből maradt valami parányi, atomjaira hullott rész, összetört darabka, már tudtam, hogy a túlélés záloga a Kettő. Másnéven: a biztonsági tartalék.

Tanulság: Ha valami szép, jó és nagyon fontos számodra, abból eleve kettőt kell szerezni, mert nincs rá biztosíték, hogy az az egy csakis az enyém marad.

Ezt az elvet azonban - már mielőtt megfogalmazódott bennem - a Kedves is vallotta, hiszen kiderült, hogy mellettem őriz egy tartalékot (vagy én voltam maga a tartalék?). Tehát nem én voltam számára az Egyetlen, csak a kettő közül az Egyik. Nem ugyanaz.

-/-/-/

Mostanában kezdek újra megbarátkozni az Eggyel.

A történtekből okulva lassan és körültekintően; és azt sem állítanám, hogy ez Egy ésszerű, megfontolt döntés. Valószínűsíthető az, hogy csak megadtam magam az Egynek, mert bebizonyította, hogy a legnagyobb szám.

Azt ugyan most sem hiszem, hogy ez az Egyetlen életem van, de a jelenlegi mégis egyedi példány. Megismételhetetlen, miként a többi is az lesz.

A szeretőimet dobtam, vagy elinaltak. Versenyszerűen űztem a műfajt.

Most újra szoktatom magamat az Egyhez. Az illékony bizonytalansághoz, aminél az új korszaknak sincs jobb ajánlata. Üzeni, hogy ez az egyetlen bizonyosság.

Több, mint 8 hónap telt el. A volt Kedvestől származó bejövő hívásaim gyakorisága hétről hétre nő. Ami igen abszurd, hiszen nem tudunk már Egymásnak mit mondani. 

A kapcsolatunk tanítómesteremmé vált. Már nem kapaszkodom görcsösen Egy emberbe, Egy tárgyba, Egy helyzetbe, semmibe. Az Egybe se, de az Egyeknek úgy látszik, éppen ez tetszik. Velem maradnak. Nem azt mondom, hogy mindig ugyanúgy, Egy az Egyben. Inkább kiszámíthatatlanul, szabadon és szórakoztatóan. Ahogyan ők akarnak, ahogyan éppen a kedvük diktálja. Ez a titkuk, amire csak későn jöttem rá.